Az íjhoz szükséges felszerelések 4.

Tehát el is jutottunk az irányzékig.

Korábban már érintettem ezt a témát, de most megpróbálom picit jobban körüljárni.

Miért is van szükség irányzékra? Miért? Szükség van irányzékra? Figyelembe véve, hogy a tradicionális íjakon szinte értelmezhetetlen az irányzék, mint eszköz, jogosan merülnek fel az előző kérdések.

Igen, lehet lőni irányzék nélkül is. Gondolom, jó sok gyakorlással meg lehet tanulni célozni nélküle. Ettől függetlenül mégis egy hasznos eszköz, ami legalább annyi bosszúságot is tud okozni, mint később örömöt.

Mit is értek ez alatt? Saját tapasztalataim szerint rendkívül bosszantó, amikor istennek sem akar összejönni a helyes beállítás. Amikor jó sok lövés után sem vagy képes kétszer ugyanoda lőni. Ilyenkor aztán elkezded keresni, mi is okozza a hibát, mert az lehetetlen, hogy csak az irányzék, aminek a használata egyébként annyira kézenfekvő, annyira egyszerű. Tudomásul kell venni, hogy a nyílvessző röptére sok minden hat. Kezdve azzal, hogy a kifutó, és a nocking-point helyesen vannak-e beállítva. Aztán a kifutó milyen módon vezeti a vesszőt? Az íj csigáinak időzítése pontos-e? Az íj középrészének a tengelyével párhuzamos-e az ideg? Milyen az oldási technikád? Bármelyikben lehet hiba, akár egyszerre mindegyikben is. De a hibák keresését és javítását irányzék nélkül biztosan nem kezdenéd el.

Az egyszerűség kedvéért induljunk most ki abból az ideális állapotból, hogy az íj tökéletesen beszabályozott, a lövési technikád is helyes, és már csak az irányzékon múlik a pontos lövés.

Mi is az irányzék? Alap esetben egy bármilyen olyan valami, ami mankó lehet abban, hogy pontosabban tudj célozni. Mivel a nyílvessző vége az idegen nem a szem magasságában van, továbbá a röppályája sem egyenes, hanem fokozatosan süllyedő, ezért csupán érzésre rendkívül nehéz pontosan célozni, hiszen a vesszőt az oldást megelőzően felülről látjuk, és éppen ebből a felülnézetből adódik, hogy oldalirányban viszonylag jól becsülhető, hová száll majd a vessző. A cél távolságától függően viszont a vessző célba érkezésének magassága már esetlegesebb. Tradicionális íjakon sokan az íj valamelyik részével céloznak, például a markolat és a karok találkozási pontjával, vagy akár egy jellegzetes folttal az adott íjon. De mennyivel egyszerűbb egy állítható irányzékkal?

Az irányzék persze önmagában nem tökéletes megoldás, szükség van még az íjon egy további eszközre, ami biztosítja, hogy az irányzékon mindig ugyanúgy nézzünk keresztül. Ez az eszköz a peep. De erről picit később.

Tehát, hogy is néz ki egy irányzék? Régebben, egyszerűen egy fémlappal az íj síkjára merőlegesen rögzített, színes hegyű rézkúpok voltak, amiknek a magassága a fémlapon egyszerűen állítható volt.

Sajnos jobb képet nem találtam hirtelen, de a lényeg talán itt is látszik. A színes hegyek éppen takarásban vannak. Jelenleg a legelterjedtebb irányzékok is hasonló elven épülnek fel, bár a formai megvalósítás már lényegesen eltér ettől. Íme egy AXT Pursuit irányzékon bemutatva:

Tehát itt is megvannak a korábbi réz kúpok megfelelői, de lényegesen karcsúbb kivitelben, a hegyük még mindig színes, de már nem festett, hanem egy színes nylon szál vége látszik. Hátulról nézve szintén jól megfigyelhető a tüskék rögzítésére szolgáló fémlapnak megfelelő idom.

Ami más: például az említett nylon szál, a színes damil, aminek fő funkciója, hogy minél több fényt gyűjtsön össze és vezesse a célzó tüske hegyéhez, hogy rosszabb látási viszonyok közt is látható legyen a tüske csúcsa. Minél hosszabb ez a nylon szál, annál több fényt bír összegyűjteni. Elérkezhet persze a napnak az a szakasza, amikor önmagában kevés volna bármilyen hosszúságú damil, és egy fényforrás szükséges a tüskék hegyeinek láthatóvá tételére. A hagyományos irányzékoknál egy illuminátorral világították meg a tüskéket. Jelenleg nem a tüskéket közvetlenül, hanem ezeket a nylon szálakat világítják meg, ami lehetővé teszi, hogy a fényforrás rejtve maradjon. A fényforrás/illuminátor elhelyezése az irányzékon többféle is lehet. Vagy valahol a tüskéket is magában foglaló házban, vagy akár az irányzék rögzítési pontjához közel, ilyenkor van szükség a képen is látható damil-elvezetésre.

Más még az egész szerkezet rögzítése is. Sőt, az egész szerkezet váza is. A mai irányzékok esetében a tüskéket magában foglaló ház önmagában is állítható függőlegesen és vízszintesen is, míg a tüskék függőlegesen a házon belül. És természetesen a tüskéket védi a ház. De ennek a kör alakú védőpalástnak a célzásban is van szerepe a peeppel együtt.

Az irányzékban lehet egy, vagy több tüske. Egy tüske esetén persze meg kell tanulni, hogy a különböző céltávolságok esetén mennyivel kell a tüske hegyének a célponttól lejjebb, vagy feljebb lennie. Több tüske esetén viszont lehetőség van a tüskéket különböző céltávolságokhoz beállítani.

A tüskék lehetnek vízszintesen rögzítve, ahogy a fenti képeken is látszik, de lehetnek függőlegesen is,  ahogy jelenlegi irányzékomban.

A képen egy függőleges tüske-elrendezésű, de régebbi modell, egy Torphy Ridge Matrix látható.

Az irányzékok egy részén vízmérték is van, ami segít az íjat függőlegesen tartani célzáskor.

A különböző irányzékok szabályozása is többféle lehet. Az egyszerűbbekhez valamilyen csavarhúzó, vagy imbuszkulcs szükséges, a drágábbaknál már kézzel is könnyen kezelhető csavarokkal oldják ezt meg, illetve létezik olyan rendszer is, ami azt ígéri, hogy a két legfelül lévő tüske beállításával a többi is automatikusan a helyére kerül.

2013.11.16-i bejegyzésemben már írtam a kétféle tüskeelrendezés jellemzőiről, most nem ismétlem meg. :)

Léteznek más, optikai elemeket is tartalmazó felépítésű irányzékok is, de azok messze nem ilyen elterjedtek.

És el is jutottunk a peephez, ami alapvetően egy lyuk az íj idegében, amin keresztül látszik az irányzék.

A képen egy Allen automata peep látható. Automata, mert egy gumipertli segítségével mindig a helyes állásban van célzáskor, nem fordul el. A képről már a peep használatának a módja is sejthető.

Persze, ezeknél a Fletcher peepeknél jobban látszik a lényeg, vagyis a lyuk az idegen. :)

A peep lyukának célszerű olyan átmérőjűnek lenni, hogy célzáskor azon belül éppen látsszon az irányzék külső körpalástja. Vajon szükséges kifejtenem, miért? Rengeteg magyarázó video érhető el erről a témáról a neten.

A maradék további felszerelésekről legközelebb.

Az íjhoz szükséges felszerelések 3.

Legutóbb a oldógépnél (release) hagytam abba. Hol is kezdjem?

Miért van rá szükség?

Olvasatomban első sorban biztonsági okokból. Oldógépet használva ugyanis kicsi az esélye, hogy a helytelen kéztartás (a húzó kezet értve alatta) az ideg leugrását eredményezze a csigákról. Még a második posztomba illesztettem is egy oktatóvideót erről a "balesetről". De ez csak a legdurvább hiba, amit el tudok képzelni.

További hiba lehet például, hogy egy fizikai erőnlétünket meghaladóan erősre állított íj esetében egy fél kihúzás során kisebb valószínűséggel engedjük el az ideget, megkockáztatva ezzel egy nyílvessző vaktában ellövését. Oldógép használatakor ilyen esetben azért izomból automatikusan lassítjuk az íj leeresztését, feltéve, ha véletlenül nem oldjuk az oldógépet. Puszta kézzel nehezebb ezt a folyamatot kontrollálni.

Aztán ott van az a körülmény is, hogy az íj idege azért kellően vékony ahhoz, hogy kihúzáskor erősen vágjon, ami persze megfelelő kesztyűvel kivédhető, de az az ujjakra ható nyomás elosztásával a tapintást is tompítja, ami akár szintén akaratlan oldáshoz vezethet. További szempontként azt is érdemes a puszta kezes lövészet esetén figyelembe venni, hogy a csigás íjak jellemzően rövidebbek, mint a hagyományos íjak, így az íj geometriájából adódóan a húzó ujjakat nem csak simán vágja, hanem egymáshoz is szorítja az ideg, ami szintén nem túl kellemes érzés.

Végül - legalábbis most - további előnye az oldógépeknek, hogy kevésbé tudjuk velük elrontani a lövést, ugyanis oldáskor az idegre oldalirányban biztosan nem fejtenek ki nyomást, amit azért puszta kézzel könnyű összehozni kellő odafigyelés hiányában.

Milyen is egy oldógép?

Sokféle létezik ezekből is, de most az egyszerűség kedvéért osszuk őket két fő csoportra.

Vannak a vadászat céljára kialakítottak, amiknél a mechanika egy csuklópánthoz van rögzítve, és vannak a céllövőknek szánt oldók, amik elsőre egy boxerre emlékeztetnek, csak ezeket az íjász a markában tartja, nem pedig az ujjaira húzza.

Példa mindkettőre:
Tru-Fire Buckle Black Foldback

Scott Exxus

Természetesen ezeken az főbb irányokon belül további változatok is léteznek. A céllövő oldógépek esetében az oldási mód szerint két főbb csoport van, az egyik - mint például a képen is - az, amelynél az íjász a hüvelykujjával egy kart lenyomva oldja a szerkezetet. A másik esetben - ha jól értem a neten talált videókat - a húzás végén a húzó kéz csuklójának függőleges elmozdulása old, ami arra vezethető vissza, hogy egy bizonyos távolság után anatómiai okok miatt már nem lehet tovább egyenesen húzni az ideget, vagyis a húzó kéz és az ideg által bezárt szög megváltozik, amit a szerkezet érzékel. (Bocsánat a bizonytalanságért, de élőben nem volt még szerencsém ezt kipróbálni. Remélem, olvasóim között lesz, aki tudja ezt pontosítani, vagy javítani, ha szükséges.)

A csuklópántosok között lehetséges csoportosítás, hogy a pánt hogyan záródik. Tépőzárral, vagy csattal. A tépőzár előnye például, hogy "fokozatmentesen" állítható, vagyis bármilyen csuklóra pontosan illeszthető. Hátránya viszont, hogy esetleges, sikerül-e minden alkalommal ugyanolyan állásban rögzíteni, így alkalomról alkalomra változhat az elsütő szerkezet távolsága a kéztől. További hibája, hogy a csukló mozgatásakor, vagy amikor megfeszül, a tépőzár hajlamos a recsegésre, ami vadászat során nem túl előnyös zaj. A csatos rögzítésű ellenben minden alkalommal azonos állásban rögzíthető, de nem biztos, hogy sikerül megtalálni a megfelelő állást a csukló vastagságához (ezen lehet segíteni egy lyukasztó és kalapács alkalmazásával). És nem zajos.

A csuklópántos oldógépeket csoportosíthatjuk úgy is, hogy a szerkezet milyen módon kapcsolódik a csuklópánthoz. Lehet merev (természetesen ez is lehet sokféle konstrukció), mint például a fenti képen, vagy zsinóros, esetleg hevederes. Ez utóbbiak nyugalmi állapotban, amikor éppen nem rendeltetésének megfelelően használjuk, kevésbé zavarnak a különböző tevékenységekben, illetve a zsinór, vagy a heveder hossza egyszerűen szabályozható. A merev rögzítésűek is lehetnek szabályozható, vagy fix hosszúságúak, de a merev kapcsolódás is lehet fixen rögzítve a csuklópánthoz, vagy mint a fenti képen, egy gyűrűhöz is kapcsolódhat, ami hasonlóan kényelmes megoldás, mint a zsinóros rögzítés.

És végül további csoportosítási lehetőség, hogy milyen felépítésű az a rész, ami az idegre csatlakozik. Ez persze nem  csak a csuklópántos modellekre, hanem mindegyikre igaz. Lehet egy billenő kampós, aztán lehet egy csipeszhez, vagy fogóhoz hasonlító szerkezet, aminek vagy mindkét fele, vagy csak az egyik mozog.

Most az elsütő billentyűk lehetséges formáira ki sem térek.

Jelenleg ilyen oldógépem van:

Ez egy T.R.U. Ball Outlaw. Csatos, zsinóros, a "fogó" mindkét fele nyílik. Egyébként a T.R.U. Ball oldógépeinek jellemzője, hogy az elsütőbillentyű elengedésekor automatikusan visszazár a szerkezet. A korábban használt PSE Caliper esetében a hátrahúzott elsütőbillentyű úgy is marad, a "fogót" a billentyű visszatolásával lehetett zárni. Egyébként ez utóbbi rendszer az elterjedtebb.

Íme:

A drágább oldógépek szétszedhetőek, és az oldáshoz szükséges erő állítható.

Hát ennyit az oldógépekről.

Ha ennyi felszerelésünk van, akkor akár már használni is tudjuk az íjunkat. De a használati értéken sokat javít egy irányzék rendszer, és egy stabilizátor. Ezekről majd legközelebb. A felszereléseket nem is taglalnám tovább, a többi inkább már használati cél, és egyéni ízlés kérdése. Aztán a későbbiekre tervezem még, hogy kicsit körbejárom az íjászat, fizikai vetületét is, vagyis azt, hogy mely izomcsoportokat használjuk, melyek hatnak még ki a lövésre, ezek milyen módon erősíthetők. Aztán tervezem még, hogy elelmélkedem kicsit a lövészet előtti bemelegítés szükségességéről is. Talán kissé nagyra törő tervek, de szerintem érdekes lehet ez is.

Megjegyzés 1.: Úgy érzem, időnként muszáj megadni az angol elnevezését is annak, amiről írok, mert a neten ezekre keresve lehet a legtöbb információhoz jutni, ráadásul a magyar megfelelői néha igencsak döcögősek. Eddigi tapasztalataim szerint a csigás íjakkal kapcsolatos kifejezések még nem egységesedtek a magyar nyelvben, hiszen sokkal többféle alkatrész, tartozék, és kis bigyó jöhet szóba, mint a hagyományos íjak esetében.

Megjegyzés 2.: Gyakran az angol elnevezések tükörfordítása totál hülyén hangzik, de több ilyenre hallottam már jó magyar elnevezést. Pl: kisser button - szájgöb. De a D-loop-ra nem tudok igazán jó elnevezést, csupán jobb híján nevezem elsütő fülnek (ez az előző bejegyzésemben volt téma). Egyszer talán meg kellene próbálni összegyűjteni az összes ilyen angol elnevezést, és a magyar megfelelőit.

Az íjhoz szükséges felszerelések 2.

Hát akkor folytassuk!

Tehát van egy íjunk, és vannak vesszőink. A régi időkben ennyi nagyjából elég is volt ahhoz, hogy kedvünkre lőjük a nyilainkat mindabba, amibe csak akartuk. Habár azért egy hagyományos íj esetében is van még szükség pár dologra.

Például idegre az íjon. A csigás íjakon ugyebár ez adott, tennivaló legfeljebb akkor van vele, amikor waxoljuk, vagy cserére szorul, egyébként állandóan a helyén van. A hagyományos íjaknál viszont az ideget, (vagy húrt) viszont a lövészet előtt fel kell helyezni az íjra, majd a lövészet végeztével célszerű levenni, megelőzve az íj elfáradását a folyamatos feszített állapot miatt. Ezt az ideg-felhelyezést nevezzük az íj felajzásának. Ennek is meg van a biztonságos technikája, nem túl bonyolult.

A csigás íj azonban folyamatosan felajzott állapotban van. Persze az íj anyaga ettől nem fárad el úgy, mint a fából készült íjak esetén.

Szóval van íjunk felajzva, nyílvesszőnk, mi is kell még?

Minimum két további dolog. Egy kifutó, és egy göb. A kifutó az a szerkezet, amin a vessző siklik végig lövéskor, a göb pedig egy göb az idegen (milyen meglepő!), ami arra szolgál, hogy a nyílvesszőt mindig azonos helyen illeszthessük az idegre. Nélküle esetleges lenne, hogy hová száll a vessző, ugyanis nehezen tudnánk mindig azonos módon kilőni, hiszen a vessző vége lejjebb, vagy feljebb esne az íj középpontjától.

Persze ezek a dolgok sem ennyire egyszerűek egy csigás íj esetében.
Például, hogy egyáltalán szükséges a kifutó, nem pedig az íjat tartó kézen siklik végig a vessző lövéskor, mint a hagyományos, tradicionális íjak esetében. Ennek oka azonban hamar világossá válik, ha egy pillantást vetünk bármely csigás íj testére, amin van egy formázott markolat, ami a tartótámasztó kéz-be illik, a markolat fölött az íj teste pedig elvékonyodik, sőt egy többé-kevésbé homorú ívben el is távolodik az íj középvonalától, éppen azért, hogy a kifutót fel lehessen rá úgy szerelni, hogy a nyílvessző mégis a középvonalon haladjon át. Ami a lényeg tehát, a tartó kéz viszonylag távol esik a vesszőtől. Természetesen ha nem így lenne, akkor is csak egy komolyabb kesztyűben bírná elviselni az íjász a sikló vessző súrlódását és a tollak ütését, hiszen egy csigás íj általában lényegesen gyorsabb a hagyományos íjaknál, továbbá a vesszők, a tollak is masszívabbak. Tehát a lényeg: kifutóra szükség van.

Korábban már írtam, milyen kifutó is volt a PSE Stingeren. Egy 3/4 karikába rakott szőrkefe. :) Ez egy vadászathoz kitalált kifutó. Csendes, a vesszőt fixen a helyén tartja lövés előtt és alatt, vagyis nem esik ki belőle semelyik oldalra. Léteznek más felépítésű kifutók is hasonló funkcionalitással, de a népszerűsége a szőrös verziónak éppen azt bizonyítja, hogy ebben a műfajban ez a legmegbízhatóbb, legigénytelenebb megoldás, ami ugye terepen rendkívül előnyös.

A "szőrös" kifutón kívül még kétféle működésű kifutó létezik, bár ezekre külön-külön ezerféle forma kapható.

A legegyszerűbb az a rendszer, ami fixen alulról, pici felületen támasztja alá a vesszőt egy pici vájattal, hogy lövéskor ne másszon el oldalra. A támaszték lehet egy merev szög, vagy egy rugalmas acéllap.
A képen lévő darabon két acéllap is van.

Ezeknek a kifutóknak az a fő hibájuk, hogy a vessző nagyon könnyen leeshet róluk akár az íj kihúzásakor, akár célzás közben, és a lövést is ezekkel a legkönnyebb elrontani. Céllövészetre viszont tökéletes. Nincsenek mozgó alkatrészei, és ha pontosan be lett állítva, valamint az íjász is kellő gyakorlattal rendelkezik, akkor ezen biztosan nem fog múlni a pontos találat. A vessző végig támasztva van, amíg el nem hagyja az íjat, minimális az érintkező felület, így a súrlódás sem jelentős, valamint a tollak sem akadhatnak el benne, szóval a célnak tökéletesen megfelel nyugodt körülmények között.

Önkényes csoportosításom szerint következő kategória az, amelyikbe a "szőrös" kifutó is sorolható. Ugyanerre a problémára - vagyis hogy a vesszőt folyamatosan a helyén tartsa - egy másik megoldás látható a következő képen.

Szerintem ez kicsit problémásabb, mint a szőrös, mivel az nem érzékeny arra, hogy a vessző tollai éppen hogyan állnak az íjhoz képest, míg ez utóbbi esetben arra is kell figyelni, hogy a vesszőket helyesen illesszük az idegre, ellenkező esetben a tollak valamelyike elakadhat a kifutó valamelyik részében, ami a célzás pontosságára nem túl jótékony hatású.

A harmadik nagy csoport, a billenős (drop-out) kifutók. Ezek készülnek céllövőknek, valamint vadászoknak is. Több előnyük is van. Például kicsi a súrlódó felület, a vesszőt biztonságosabban támasztják alá, mint az első csoportba tartozó kifutók, valamint csak addig támasztanak, amíg a vessző az ideget el nem hagyja, aztán lecsapódnak, így a vesszőt semmi nem lassítja, és a tollak sem akadhatnak el semmiben. Hátrányuk viszont a beszabályozás bonyolultsága, illetve a mozgó alkatrészekből eredő nagyobb karbantartás igény. Persze azért itt most nem kell nagy dolgokra gondolni. A beszabályozás igazából így sem túl időigényes.

Példa egy egyszerűbb megoldásra,

és egy olyanra, amit vadászoknak ajánlanak, ahol a vesszővel érintkező felületek hangcsillapító bevonatot kaptak, valamint egy további fém pálca segít a vesszőt a helyén tartani lövés előtt, vagy olyan pozícióban is, amikor az íj nem függőleges, például magaslesen.

Végül egy egészen ötletes megoldás a "szőrös" kifutó kitalálóitól:

Érdemes megnézni a működését bemutató videót is. (Valamiért ezt most nem bírom normálisan beilleszteni, de itt a link:)

http://www.youtube.com/watch?feature=player_detailpage&v=d-G3fJJV_OU

És most elérkeztünk a göbhöz.

Ez egy gombóc az idegen, ami alá (vagy fölé, ez ízlés dolga) közvetlenül illesztjük a vessző végén lévő nockot. Ezt a hagyományos íjak esetén is alkalmazzák.

De most jöjjön egy csavar.

Egy korábbi postban már írtam, hogy csigás íjhoz biztonsági megfontolásokból célszerű elsütőt/oldógépet használni. Lehet persze hagyományos stílusban, puszta kézzel is kihúzni az íjat, de az azért némi bátorságot is igényel, és rengeteg odafigyelést.

Adott tehát az oldógép, amit rá lehet csatolni a húrra is közvetlenül, de csendesebb megoldás az elsütőfül (D-loop), vagyis egy zsinórhurok használata. Az elsütőfül gyakorlatilag kettős funkciót lát el, egyrészt ugyebár csatlakozó az oldógépnek, valamint a göb szerepét is átveszi, ugyanis a zsinór két vég úgy van jó szorosan rákötve az idegre, hogy közöttük éppen elfér a nock, ráadásul az idegen nem is túl könnyű elmozdítani. Íme:

Persze lehet ezt göbbel is kombinálni, így:

Most következne az oldógépek bemutatása, de ezt majd legközelebb.

Zárásul egy kérdés:

Vajon abban a hidegben, ami mostanság Amerikában és Kanadában van, vajon használhatók az íjak biztonsággal? Tudja valaki?